1984-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kerényi Imre és Huszti Péter osztályában. A Nemzeti Színházhoz szerződve Shakespeare Rómeója mellett számos klasszikus főszerepet megformált, ahogy kortárs darabokban is jelentős feladatokat bíztak rá.
Benne volt a kalapban, hogy egyszer majd osztályt vezet a Színház – és Filmművészeti Egyetemen?
Volt olyan időszak az életemben, amikor nem jutott volna az eszembe. Ám a Franciaországban töltött életszakaszom különböző feladatai között sor került a tanításra is. Csaknem nyolc éven át, s még Olaszországban is vezettem kurzusokat. Akkor már megfordult a fejemben, hogy az anyanyelvemen is kipróbálnám magam. Megtisztelő volt a felkérés. Majd egyszerre volt megható és inspiráló végigkövetni a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkező több száz fiatal felvételi produkcióit.
Az ön pályára kerülése, pályakezdése, majd országváltása nem éppen hétköznapi történet. A rend kedvéért sorolom azokat az állomásait, amelyeket korábbi interjúkban felidézett. Szanyban született, ahol nagy szegénységben, de mégis boldogságban töltötte a gyermekéveit, miközben tizenhárom éves korától minden nyáron ácsmester édesapja mellett dolgozott. Győrben járt építőipari középiskolába, s bár a papi hivatás is vonzotta, végül az Ybl Miklós Építőipari Főiskola üzemmérnök szakát végezte el. Mindeközben amatőr színjátszóként döntötte el, hogy valójában a színészet az, amiben szíve szerint kiteljesedne. Várkonyi Zoltán vette fel a főiskolára, de javasolta: csak akkor kezdje el, amikor már mérnökként diplomázott. Így került egy évvel később Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába. Miután megszerezte ott újabb diplomáját, repülő rajttal kezdte a pályát. A Nemzeti Színház tagjaként főszerepek sorát játszotta, ahogy más teátrumok vendégművészekét ugyancsak. Veszprémben például Júdás alakította, a fővárosi Játékszínben pedig Krisztust. A filmes, rádiós, televíziós szakma is sokat foglalkoztatta. Négy év után főszerepet kapott egy francia-magyar filmsorozatban. A forgatás közben szerelembe esett egy francia színésznővel, aki a felesége, gyermekük édesanyja lett – miután ön, 1988-ban, az egyik utolsó disszidenskét távozott Magyarországról. Miközben – teszem hozzá – már a Kádár-világban is lehetett rendszereket átívelő házasságot kötni. Amikor távozása okairól kérdezik, azt szokta mondani: belefárad abba, amit a honi mókuskerék nyújtani tudott. Azt gondolom, hogy azt a mókuskereket az ön iránti szeretet, a tehetségét elismerő alkotó emberek ácsolták össze. Tévedek?
Tagadhatatlan, hogy pályakezdő éveimben olyan helyzetben voltam, ami akár kényeztetésnek is tekinthető. Csakhogy van egy másik olvasat is. Már harmadéves koromtól sok külső munkát kaptam a főiskolai feladataim mellett, így a távozásom előtt nem a negyedik, hanem már a hatodik éve hajtottam azt a bizonyos kereket. Hajnaltól késő éjszakáig: rádió, televízió, forgatások, színház. Idővel eszembe jutott, hogy talán mégsem a hivatás folyamatos művelése jelenti az életet. Azon is elgondolkodtam: ha nincsenek szakmán túli élményeim, akkor miből fogok színészként építkezni? Először mégis itthoni terepen próbálkoztam az életmódváltással. Felvettem a kapcsolatot az akkor fénykorát élő kaposvári színház vezetésével, ahol némileg másként művelték a szakmát, mint a fővárosi színi világban.
Forrás: origo.hu
