Megható sorokkal, érzelmes levélben köszönt el BENEDEK TIBORTÓL Alekszandar Sapics, szerb olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó:
Megható sorokkal, érzelmes levélben köszönt el BENEDEK TIBORTÓL Alekszandar Sapics, szerb olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó:
„Az elmúlt évek legszörnyűbb hírét kaptam: minden idők egyik legnagyobb vízilabdázója, Benedek Tibor elhunyt.
Nem
is tudom, hol kezdjem, rettenetesen nehéz nekem, mert sosem fogom
megbocsájtani magamnak, hogy neki sosem mondtam el, amit most fogok.
Tiborral
csaknem tizenöt éven keresztül játszottunk egymás ellen. Ő balkezes, én
jobbos, úgyhogy egymás oldalán szerepeltünk, számtalanszor szemtől
szembe, akár a válogatottjainkról, akár a klubcsapatainkról volt szó.
Ezt persze mindenki tudja, de azt nem, ami most következik.
Tibor
volt az egyetlen vízilabdázó, akire igazán felnéztem, akit imádtam és
tiszteltem, aki az egyik legnagyobb motiváló erőm volt, hogy fanatikusan
dolgozzak és szinte spártai életet éljek a pólós pályafutásom során.
Hat
évvel volt idősebb nálam, szóval, amikor tizennégy voltam, ő már
világhíres. Azóta követtem a pályáját, figyeltem, ahol és ahogyan csak
lehetett. Amikor a Becsejben játszottam, Vincze Balázstól, a magyar
válogatott akkori csapatkapitányától minden héten kértem videokazettákat
a meccseiről azzal a fals indokkal, hogy mennyire kedvelem a magyar
pólót. Az igazság, hogy egyáltalán nem érdekelt a magyar póló, csakis
Benedek Tibor.
Ebben az időszakban több mint
négyszáz meccsét néztem meg a legkülönfélébb versenyekről. Lenyűgözött a
kitartása, a munkája, az energiája, a fegyelmezettsége, az ereje és
amilyen könnyedséggel űzte a sportágunkat.
Később,
amikor egyre többször játszottunk egymás ellen, mindig vele akartam
szembe kerülni, hogy megmutassam, én is képes vagyok ugyanarra… Sokszor
voltam faragatlan, néha át is léptem a határokon, kizárólag azért, hogy
bizonyítsam magamnak, képes vagyok olyan jó lenni, mint amilyen ő.
Rendkívüli személyiség volt, sosem reagált az én faragatlanságomra,
sokkal inkább lenyugtatott, úgyhogy el is szégyelltem magam, amiért
túlmentem a határon… Ő is keményen játszott, de sosem sportszerűtlenül,
és mindig higgadt maradt, tiszteletteljes, kulturált, és ahogy egyre
jobban megismertem, még többre tartottam játékosként és emberként is.
Sosem
voltunk közel egymáshoz, mert sosem játszottunk egy klubban, ezért is
okozott nehézséget közelednem hozzá, hogy elmondjam mindezt, amit
szerettem volna. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak.
Az
ember, akit ennyire szerettem, elment. Az ember, aki a sportágunk
történelmének egyik legnagyobbja, aki sosem volt fáradt vagy
felkészületlen, elment. Az ember, aki azzá a játékossá tett, aki lettem,
és aki sajnos ezt sosem tudta, mert nem volt meg a bátorságom, hogy
elmondjam neki… Pedig szerettem volna… Alig három évvel ezelőtt
gálameccsen találkoztunk Budapesten: emlékeztem a régi csatákra,
mindenre, és szerettem volna neki mindent elmondani akkor is, de megint
feladtam, nem is értem, miért…
Tibor, sosem
tudod meg, mennyit jelentettél nekem, én viszont azt nem fogom
elfelejteni, mennyit jelentettél nekünk. Az életmű, amit hátrahagytál,
felejthetetlen marad sok-sok generációnak.
Barátom,
nyugodj békében! – ez a legkevesebb, amit mondhatok. Éveken át
titkoltam mindenki előtt, hogy a vízilabdában, sőt, életemben te voltál
az egyetlen, akire igazán felnéztem, és aki miatt az lettem, aki vagyok.
A fénykép az otthoni emlékszobám falán lóg, az egyik legbecsesebb helyen, mert te is ezt a helyet foglalod el a szívemben.
Nyugodj békében, te nagyszerű ember!”
